Gondolatok egy szólómászás kapcsán

Nem szeretek naplót írni, inkább visszamenőlegesen próbálom összeszedni a gondolataimat egy-egy mászóút kapcsán, de nem kizárólag a mászásról, hanem a mászás ürügyén egyéb fontos dolgokokról is. No mindjárt az elején egy januári szólómászással indítok: Rax, Höllental, Gaisbauerwand. Miért szólózom, merül fel a kérdés - nehéz erre őszinte, frappáns választ adni. Leginkább azért, amiért általában mászom: ezerféle indokból. A szólózástól intenzívebb élményt, összpontosítást és önmegismerést várok, és ez sokszor be is jön. A szólózás a mászó önépítésének leghatékonyabb, épp ezért legkockázatosabb módja. Sokszor krízis helyzetekben szólóztam, hogy énem valamely széthulló részét "erődemonstrációval" összefogjam. Ez történt most is, de ennek részletes kifejtése meghaladná e blog kereteit. A krízis görög szó, jelentése: lehetőség-nem válság vagy ilyesmi. Tehát lehetőség, kérdés mire. Itt, a Rax havas-jeges sziklái közt Nekem, egy januári hidegfront utáni napon.
Egy január eleji hétköznap kora délutánján érkeztem ki a Pokol-völgyébe. A hegyek nyakig hóban-jégben ültek, minden fehér, jócskán még a függőleges falak is. Üres volt a völgy, havas csendekkel tele, ahogy az én lelkem is.
Egy gyors vizitálás után láttam, hogy a Gaisbauerwand erősen áthajló kulisszájának kivételével semmilyen falon nem vagyok képes felmászni, annyi a hó és a jég mindenütt. Már két jégcsákány kellett a fal beszállásának eléréséhez is (I-II sétaterep). A bakancs az első kötélhosszban rajtam maradt, mert erősen felhordta a havat a falra a szél. A fal egyik legkönnyebb útját, a Direkt Gaisbauerweg-et választottam, egy egyenes kiszállással. Jó sok nitt, kötélgyűrűk, öt kötélhossz (VII, VII, VII, VI, VI), mindez egy 10 méternyit áthajló százméteres falon. Az első kötélhossz sok helyen behavazva, jegesen, bakancsban, magnéziával és mindenféle technikákat bevetve is jó két óra küszködés volt.
A kötélbiztosításos szólómászás ősi egyszerű módszerét alkalmaztam. A standhoz rögzített kötélen 4-5 méterenként csomókat kötöttem, és beülőmbe beakasztva ennyi szabad kötéllel kúsztam el a következő biztosítási pontig. Így mindig lehet 10-12 métereseket repülni, ezért a "keresztben a zabszem" érzéssel mászik az ember. A kötélhossz végéről vissza kell ereszkedni, kiszedni a közteseket, majd a feljumározás következik a felső standhoz.
A második hossz, immár mászócipőben viszonylag könnyű feladatnak tűnt, habár az elzsírosodott bevágás mélyéből jégcsapok lógtak lefelé. Nem volt túl hideg, -5 fok körül lehetett, pont alkonyatra toppantam vissza a hóra.
A Weichtalhaus ablaktáblái ilyenkor tavaszig gondosan zárva vannak. A parkolóban, pehelyzsákban a szabad ég alatt hajtottam álomra a fejem, autóm kerekei mellett. A "hajléktalan érzés" most teljesen megérdemeltnek tűnt. Persze ez sem igaz, hajlék ez is, csak túl nagy, üres és hideg-téli világ.
Másnap kissé hidegebb lett, de a jégcsákányos beszállás, a jumározás és a hátralévő három kötélhossz már teljesen rutinszerűen ment. A fal tetejére délre kerültem, de kiszállni a könnyű, lejtős táblákon a sok hó miatt szinte lehetetlen lett volna - seprű hiányában. Így inkább visszaereszkedtem, ami az áthajló falon a ferde kötélhosszakban komoly odafigyelést igényelt. A kötelet többször is átfűztem a fix kötélgyűrűkön, hogy ne lógjak túl messze az űrbe a standoktól. Egy ilyen átfűzős manőver közben, szerencsére megakadt a szemem a reversoba véletlenül csak félig becsatolt kötélszáron. Na ja! - így alusznak el a magukat túl sokra tartó mászók.
Délután a kocsi csomagtartójába pakolva a jeges köteleket, már-már némi csalódásfélét éreztem. Ennél jóval nehezebbet is szólóztam már. Ez a 120 méternyi téli mászóka nem is volt annyira komoly dolog. Kivéve persze az első hossz harcos tojástáncát bakancsban.
Ám lelki dolgaim megfejtéséhez közelebb jutottam-e? Persze nem. De bármit is csinálok otthon a fűtött szobákban, elég erőt éreztem ahhoz, hogy néhány evezőcsapást azért tegyek jobbra-balra, kenummal forogva egy vad-vad folyón.

B G