Szamszara

No megint kimaradt jó sok idő, tengernyi történet, na ne túlozzak: tavacskányi. Csak azon kaptam magamat, hogy új helyen hajózok, ki tudja melyiken immár, a széljárás is erősen próbára tesz, néha
egész vihar van már, tényleg örült szelek fújnak, baromi patagóniai vihar, dühöng kivűl-belűl . Ha az irodalmiasság ( ez még nem irodalom!) virágnyelvét lehántom most itt, akkor tehát: kedvesemmel, Orsival volt egy hónap mosolyszünet, mikor csupasz, ötvenes tájamon szertenéztem: magamban mire számíthatok, Tőle mire vagy esetleg mástól...Mindhiába, erdőnyi kies lomb zúgással hívogatott a gyönyörű,
elhagyott part. Aztán visszatértünk ismét, egymás lombjaiba fonódva, a halott ágakat hátrahagyva.

Egy hónap elég volt arra, hogy átgondoljam, ilyen fiatal lánnyal kettesben át kell rendeznem a prioritásaimat,
rajta kívül van még a munka, két fiam - így a mászást hátrébb kell szorítanom, énem mohó és önző részét, amely azonnal tiltakozott. Megfordítom hát a homokórát, igaz már jóval a félidőn túl,- most legyen a mászás a mely az életem más részeit táplálja erővel, óriási tartalékot halmoztam fel itt, ahogy a fékevesztett hörcsögök télire....

Nem csigázom tovább a kíváncsiságot, egyből lelövöm a poént: a mászás meglepően jól ment (sőt!) ezek után is, bár jóval kevesebbet foglalkoztam lelkileg ezzel, edzettem- másztam annyit amennyit eddig is szoktam, nem túlzottan sokat:heti 5-10 órát, néhány alkalommal.

Azon kaptam magam, hogy a hideg december elejére olyan formába kerültem,mint az utóbbi években csak egy- kétszer. December elején egy könyörületesebb napon a Tündér-sziklán másztam. A szokványos 7-8-as kunsztjaim most tényleg bemelegítésnek tűntek, laza folyás volt a sziklán fel, le, jobbra vagy balra.

No akkor, elő a farbával! Rá próbáltam titkos két éves projektemre, amelyet mindig halogatok, várva a kellő formát. 4 méternyi, atom sűrűségű traverz, 2-3 négyzet centiméternyi felületen kell összeforrnod a kővel, 5000 atmoszférás tapintás! Két részletben, de megvolt. Eddigi legjobb
kísérlet. Tehát az út tovább: mínusz 2 kiló vagy heti plusz egy edzés szigorúan peremekre.

Az igazi motiváló élmény december 11-ének jéghideg napján jött. Előzőleg kb. egy héttel Luival, aki az bakonyi új utak mászásában állandó társam kiugrottunk Várgesztesre. Jéghideg nap volt ez is, bár kevésbé, mint később, december 11-én. Valami csacskaság folytán csak egy beülő volt nálunk, két rutinos útépítő ugyebár!, - a fáról biztosító Lui nem tudott nagyon behúzni, mikor rápróbáltam a majd' lehetetlenre, a Tojásfal legsimább falára, a torony mögötti kis zugban.

6 méternyi tükörsimaság ez, legalább egyértelmű, hogy mit is kéne lépned és fognod! Az ügy élvezetesebb részén már túl voltunk: Lui megint egy jó nevet talált: Molyoló Manolo.
A Malvasia ugyan jó másfél fokkal nehezebb mint ez, persze hosszabb is - néhány éve felső biztosítással, több részletben, egy fehér folt kivételével kipróbáltam, de nekem - Solymári
Dani gyakori szófordulatával élve: lássuk be! - ennyi jutott, ez is túl sima ügy.

Na tehát másodikra felsővel meg lett az út, ezen én csodálkoztam el a legjobban.
Dec.11-én már némi önbizalommal vágtam neki az útnak, ami kissé alaptalan volt, hiszen egy 7+/8- út on sight megmászására épült előzetesen.

Luival és Ercsey Orbán Petivel voltunk hármasban. Peti először volt itt, nagyon tetszett neki a hely, nagyon jól mozgott ( tőle elvárhatóan) a 7-es fokozatban az ismeretlenség és a kutya hideg dacára. Lui a szokásos fenntartásai ellenére egészen jól összebarátkozott a fiatal "titánnal".
Igaz, előzetesen adtam egy kettős használati utasítást: " Kicsit vedd vissza az arcod, az öregek erre nagyon érzékenyek", meg:"Peti ugyanolyan hülye, mint mi voltunk anno."

Tehát a mászás: már elsőre is majdnem sikerült áttörnöm a falon, igaz annyira koncentráltam, amennyire csak tudok. Hat méter, hat kőkemény mozdulat meg néhány lágyabb a harmadik nittig, amely a fal tetején lévő füvek alatt csillog. Nulla fok körül lehetett csak. Három után már a fény is lassan fogyott a világból, amely most egy-egy mozdulatra és tizedmásodpercnyi foszlányokra-szűkült nekem.Ezen a végtelenül szűk, szakadozott folyosón kellett átjutnom most valahogy: fél ujjpercnyi fogások, semmi lépések segítségével. kb. 30 szekundum. És a végső nittbe akasztottam!

Erősen sötétedett már mikor a számomra még ismeretlen "Raján" még felmásztam, ha már így megy. Ez egy régi Kornél.-féle 9-, de olyan is... Rettentően szép út, néhányszor azért leestem benne, mikor végre egyhuzamban sikerült megmásznom, igaz már ekkor alig láttam valamit az egyébként sem túl feltűnő lépésekből.

Nos tehát "Manolót" Várgesztesre költöztettük, kicsi zugba az igaz, de Dvigrad simaságúra.